A rendszerváltás történetének legnagyobb privatizációs kísérlete előtt állunk. Az évi 1500 Mrd Ft-os társadalombiztosítási kasszának a magánosításáról fog dönteni az országgyűlés. Egy olyan modellt kívánnak bevezetni, amelyik eddig még mindenütt megbukott a világon. Amelyik a versenyjog hatálya alá akarja helyezni a közfinanszírozott egészségügyet. Ahol végérvényesen elveszíthetjük a köz befolyását az egyik legnagyobb és minden magyar polgárt érintő rendszer felett. Elveszíthetjük, mert ha versenyjog alá helyezünk egy területet, akkor nem elegendő a politikai szándék, hogy visszaállamosítsuk. Ha a máig nem minden részletében nyilvános GATS szerződés szerint felajánlunk egy közszolgáltatást piaci szereplők számára, akkor azt rendkívül nehéz és költséges onnan visszaszerezni. (Három év átmenet, illetve az üzleti világ számára egyenértékű kompenzáció felajánlása a feltétel. Honnan fog a jövendő magyar kormány 1500 milliárdos kompenzációt felajánlani?) S ugyan e reformőrület bizonyosan érdekeket szolgál, de valójában az egészségügy egyetlen alapvető problémájának megoldásához sem jutunk közelebb.

A tervezett magánosítás ellen már felemelte szavát a WHO finanszírozási ügyekben illetékes európai referense, felemelték szavukat a szakszervezetek. Számos civilszervezet, az egészségügyi szakértők döntő része. Pedagógusok és vasutasok sztrájkoltak ellene. Betegszervezetek tiltakoztak ellene. A koalícióban lévő két párt kivételével talán az összes bejegyzett magyarországi párt ellenzi a „reformot”. December 17-n Magyarországon eddig példátlan, határozatlan idejű sztrájk veheti kezdetét – vasutasok, villamosipari dolgozók, tanárok s a legújabb hírek szerint pedig egészségügyi dolgozók részvételével is.

Az orvosok eddig hallgattak. Csendben voltak az utolsó másfél évben, amikor - deklaráltan a fűnyíróelvnek megfelelően - százmilliárdos nagyságrendben vontak ki forrásokat az egészségügyből. Amikor a teljes betegforgalom 50%-át ellátó vidéki kórházakat padlóra küldték anélkül, hogy a járóbetegellátás legminimálisabb fejlesztésére sor került volna, egyáltalán gondoskodás az ellátatlan betegekről.

A magyar egészségügy, minden magyar állampolgár személyes sorsát is évtizedekre meghatározó finanszírozási „reform” kapcsán jóformán egyetlen árva hangot sem hallattak a szakmai testületek, sem az őket alkotó vezető orvosok.  Kórházigazgatók, szakmai kollégiumi tagok, szakmai társaságok vezetői – számuk ezer körülire tehető. Ritka és éppen ezért nagyon becses kivételektől eltekintve sem személyesen, sem testületileg nem voltak képesek arra, hogy az eltelt másfél év egészségügyi ámokfutása ellen felemeljék a hangjukat.

Észre kell venniük végre, hogy a hallgatásnak üzenetértéke van, hiszen az arisztokratikus távolságtartásnak köpönyege mögül a gyávaság, a beletörődő félelem és a haszonlesés álarca villan elő.
Talán abban reménykednek, hogy ha csöndben maradnak, akkor megőrizhetik vezető beosztásukat. Megőrizhetik az ezzel járó járulékos előnyöket: klinikai gyógyszerkipróbálás, külföldi kongresszusokra történő utaztatás lehetősége.
Reménykedhetnek abban, hogy a halálra ítélt városi kórházak közül azok is elesnek, melyek idén még talpon maradtak, s így erősödhet azon klinikák és megyei kórházak szerepe, ahol a vezető orvosok döntő része dolgozik.
Bízhatnak abban, hogy a társadalombiztosítási alapok 49%-nak eladása után felgyorsul az egészségügyi vagyon eladása: kórházak után klinikák is magánkézbe kerülhetnek. Nagyobb eséllyel juthatnak (nyugdíjas éveikben) ezek igazgatótanácsaiba és felügyelő bizottságaiba azok, akik most csöndben vannak, s beosztottjaikat is csendre inti. 
Lehet, hogy azért hallgatnak, mert egyetértenek mindazzal, ami az eltelt másfél évben történt. Ennek ugyan viszonylag kicsi a valószínűsége, hiszen magánbeszélgetésekben, főorvosi értekezleteken, kongresszusi előadások szünetében, szakmai referálókon megszólalóktól csak a panaszt hallani, az elkeseredettséget. De ha mégis vannak közöttük a „reformokat” támogatók, azoknak illene véleményüket nyilvánosságra hozni.
Lehet természetesen, hogy az egyszerű fásultság miatt van csendben az orvoselit. A máig tartó kontraszelekció évtizedeiben kitermelődött vezető garnitúra azt tanulta évtizedeken át, hogy aki vihar esetén csendben a sarokba húzódik, az nagyobb eséllyel kap vezető beosztást, gyógyszergyári megrendelést, ússza meg a háborúságot. Van abban valami kelet-európai báj, ahogyan a mások által megvívott csaták után a vackaikból tipp-topp öltözékben előmerészkednek, s rövid helyzetértékelés után kiválóan alkalmazkodnak bármihez…
Egy részük hallgathat azért is, mert zsarolható. Azokról beszélek, akik az egészségügyben kialakult tarifarendszer kialakulásának és működtetésének fő felelősei és haszonélvezői. Akik azért is okolhatók, hogy az ő bűnüket ürügyként használva, magyar viszonyok között is szégyentelenül alacsony bért kapnak a „mezeiek” is. Felelősek azért is, hogy e bűnnek az egész orvostársadalomra történő mélyen igazságtalan, a kollektív bűnösség eszméjében fogant kiterjesztését a „reform” egyik vezető okaként tálalhatják.
Azok, akik évi tízmilliós nagyságrendben zsebeltek be korrupciós pénzeket, bármikor lebuktathatók. Számukra különösen fontos, hogy az állam szemforgató módon - beteg állampolgárokat cserbenhagyva, tisztességes orvosok ezreit a média szabad prédájává téve  -, ahogy évtizedek óta, úgy továbbra se üldözze e nyilvánvaló köztörvényes bűncselekményt  Nem kell pedig hozzá két tanú, hogy a kenőpénz átvételét igazolja, elegendő lenne egy egyszerű vagyonosodási vizsgálat. Nem kizárható egy „gentlemen’s agreement” a politikai elit s a vezető orvosok egy része között: ha csendben leszel, s nem zavarod a köreimet, akkor továbbra is távol tartom tőled az adóhatóságot.

Vannak helyzetek, amikor hallgatni bűn. Ez egy ilyen, lassan másfél évre nyúló pillanat. Nem burkoltan, hanem nyíltan, totális támadás éri a társadalom nagyon kevés összetartó szövetének egyikét, az egyrendszerű, a köz ellenőrzése alatt álló társadalombiztosítást. A törvényhozó és a végrehajtó hatalom adóinkból eltartott döntéshozói és a fizetett szakértők egyetlen valódi érve a piacosítás mellett az, hogy ők, az állam képviselői rossz gazdák. Elszabotálják azt a munkát, amiért őket megfizetjük, az egészségügy rendszerének a köz érdekei szerint történő átalakítását. E nyilvánvaló, gyomorforgató cinizmus képviselőit terheli elsősorban felelősség mindazért, amit tesznek.
Észre kell venni, hogy a vezető orvosok végképp a döntéshozók cinkosává válnak, ha legalább az utolsó pillanatban nem emelik fel szavukat. Mert látni kell, lehet bármilyen kiváló is szakmailag egy orvos, a betege mellé most nem recepttel, szikével kellett volna odaállni, hanem egyszerű szavakkal és nyílt kiállással. Romokban hever a magyar orvos ethosza. Ha nem volt elég a hálapénz és a gyógyszergyári megvesztegethetőség ahhoz, hogy ezt lerombolja, most a néma cinkosság bizonnyal megteszi ezt.

Csak két út van. Az egyik, hogy leszámolnak a belső félelemmel, ezrekhez hasonlóan ők maguk is kockára teszik egzisztenciájukat, azaz demokrataként viselkednek. S ezzel, példát mutatnak a papírdemokrácia keretei között alattvalóként élőknek is. A másik lehetőség az önmagán túl mutató erkölcsi bukásuk. 

Őszinte, mély tisztelet és hála azoknak a vezető orvosoknak, akik nyilvánosan is felemelték a szavukat az eltelt másfél évben. Ők lehetnek azok a kősziklák, akikre egy új orvosi erkölcsiséget lehet alapozni, akármilyen idők jönnek is betegre, nővérre, orvosra. Nyitva az út mások előtt: még van tétje, az utolsó pillanatig van tétje a megszólalásnak, a miniszteri tanácsadó testületből való kilépésnek, a nyílt kiállásnak!

Solymosi Tamás, orvos