Erre komoly próbálkozások történtek négy évvel ezelőtt. Jelen sorok írói is azok sorába tartoztak, akik ennek a kiegyezésnek a szükségességére igyekeztek felhívni a felelős politikai és szakmai vezetők figyelmét. Az akkori, jórészt színfalak mögötti tárgyalások teljes kudarcát már a nyilvánosság hiánya is előrevetítette. A tárgyalások nyilvánosságára azért van szükség, mert össznemzeti ügyről van szó, mert a nyilvánosság jelentheti a legfőbb garanciát a 10-15 évre szóló megállapodás betartására, s nagyon komoly érdekcsoportok törekednek arra, hogy a kiegyezés a gyengébb érdekérvényesítő képességű csoportok rovására történjen meg.

Az utóbbi hetekben többször fölmerült, hogy négypárti egyeztetés történne a szakma kihagyásával. Ennek veszélyeire előző írásunkban A fontos ember és az egészség(ügy), 2003. december 23. már felhívtuk a figyelmet. Csak olyan program lehet életképes, mely a szakma egyetértésével készül, melyben a politikai pártok egészségügyi és gazdasági felelősei egyként és nyilvánosan elismerik, hogy pártpolitikán felül álló, össznemzeti ügyről van szó. Melyben egy sikeres tárgyalássorozat végén hitet tesznek amellett, hogy ha a következő 2-4 ciklus kormányzata a konszenzusos cselekvési program szerint jár el, akkor az aktuális ellenzék nem kovácsol tőkét az átalakítással szükségképpen együtt járó, politikailag jól fölhasználható érdeksérelmekből. Mely garantálja, hogy az egészségügyre fordított közkiadások aránya világos ütemezés szerint a jelenlegi 4-5-ről 6-8 százalékra emelkedik, azaz eléri a legtöbb volt szocialista ország, illetve az Európai Unió átlagát.

A korábbi ciklus tapasztalatai egyértelművé teszik, hogy a mostani kormányzati periódus félideje lehet az egyedül alkalmas időszak ennek a tárgyalássorozatnak a véghezviteléhez. Mostanra - akárcsak a korábbi ciklusok félidejére - világossá vált, hogy a hatalom nem lesz képes valódi, a társadalom érdekeit szolgáló átalakítási programot akár csak elindítani is. A választások előtti évben, 2005-ben egy ilyen tárgyalás sikeres véghezvitelére már nem lesz kapacitásuk a pártoknak, s akkorra még az eddiginél is mélyebbé válnak az ellenfelek közötti árkok, s aki a még hiszterizáltabb légkörben bármelyik oldalon konszenzust emleget, azt könnyen árulóként bélyegezhetik meg.

A cselekvési program részleteinek taglalása messze meghaladja jelen írás kereteit, de talán néhány sarokpontról mégis érdemes szólni.

Mindenképpen rögzítendő alapelvnek kell tekinteni, hogy a jövő egészségügye is csak a szolidaritás elvén alapulhat. Annál is fontosabb ezt ma hangsúlyozni, mert az Európában eddig is példátlanul igazságtalan magyar egészségügyi rendszer az utolsó 50 év mélypontjára jutott. Pár éve még a GDP 5,5 százalékát fordították közpénzekből az egészségügyre, de már akkor is kirívóan magas volt az egészségügy finanszírozásában az állampolgárok adózott jövedelméből ("zsebből") fizetett szolgáltatások aránya. 2004-ben az egészségügyre költött közpénz a becslések szerint már csak a GDP 4,1 százaléka lesz, a zsebből kifizetett magánpénz pedig már 2-2,5 százaléka. (Összevetésül ez a két adat Csehországban 6,5 és 0,6 százalék volt 2002-ben.)

Elkerülhetetlen a finanszírozás reformja. Ez egyrészt azon szolgáltatások tételes meghatározását jelenti, amelyekre minden járulékfizető állampolgár jogosult, másrészt annak a felelőtlen gyakorlatnak a végét, amelyben a finanszírozó érdemi ellenőrzése nélkül használt fel évi több százmilliárd forintot az egészségügy. A reform kritikus elemei: az érdemi orvosszakmai konfliktusokat felvállalni képes és kész biztosítói ellenőri apparátus felállítása, a betegellátási protokollok kidolgozása és naprakészen tartása. Ma semmilyen akadálya nincsen annak, hogy az intézmények a számukra nyereséget termelő vizsgálatokat nyakra-főre elvégeztessék, a kórház számára nyereséget termelő betegeket az indokoltnál 3-4-szer gyakrabban rendeljék vissza, fektessék be az osztályra. A közpénzek hatékony elköltéséért felelős biztosító legfeljebb arra képes, hogy egy vizsgálat, beavatkozás megtörténtét ellenőrizze, de képtelen arra, hogy annak indokoltságát vizsgálja. (Ugye nonszensz lenne, ha az iskolai szakfelügyelő csak azt tudná ellenőrizni, hogy az iskolai órákon benn ül-e a tanár, de azt nem, hogy tanít-e?)

Elkerülhetetlen számos vidéki és budapesti kórház fekvőbeteg-részlegének, egyes osztályainak bezárása. De egyáltalán nem lehetetlen megőrizni az ezen kórházak vonzáskörzetében lakók egészségügyi ellátásának színvonalát. Ha valakinek 20-50 km-rel odébb kell utaznia egy epeműtétre vagy szülésre, akkor joggal várja el, hogy az országos átlagnál magasabb színvonalú járóbeteg-ellátásban részesüljenek a megmaradó járóbeteg-szakellátó intézményben. Nagyon fontos a sorrend: előbb kell a járóbeteg-ellátás feltételein javítani, s csak azután jöhet a fekvőbeteg-osztályok bezárása.

A magyar egészségügyben rejlő tartalékokat nem szabad tovább parlagon hagyni. Elfogadhatatlan pazarlás, hogy a szakmailag magasan képzett, egyre nagyobb számban diplomás "közép"-káderek nem a képzettségüknek megfelelő munkát végeznek. Minden bizonynyal komoly konfliktus forrása, ha az azonnali orvosi ellátáshoz szokott beteg azzal szembesül, hogy problémáinak nagyobb részét ezentúl nem az orvos fogja megoldani. De aligha tartható fenn tovább az a világon párját ritkító szakmai és pénzügyi pazarlás, hogy a beteg bármilyen panasza esetén a szakmai indokoltságtól függetlenül orvosi, és nem egészségügyi ellátásban részesül.

Ide tartozik az egészségtan oktatásának kérdése. A magyar emberek egészségügyi ismereteinek szintje tragikusan alacsony. Elengedhetetlen, hogy a kötelező oktatás rendjébe fontosságának és a magyar viszonyoknak megfelelő súllyal bekerüljön az egészségtan.

A rendkívül pazarló, a visszaélések kitűnő táptalaját biztosító, az osztályvezető főorvos felelősségén és döntési szabadságán alapuló poroszos rendszerről át kell térni a szakorvosi felelősségvállaláson alapuló rendszerre. Kezdetben az önálló OEP-szerződésen alapuló szakorvosi praxis létrehozásával a járóbeteg-ellátásban, majd ennek tapasztalatai alapján valami hasonló formát kell kidolgozni a kórházi ellátásban is. A lényeg: a megfelelő szakmai tudáson alapuló, folyamatosan ellenőrzött, de önálló orvosi működés finanszírozásának és felelősségi rendszerének kidolgozása. Az orvosi döntések erkölcsi, jogi és gazdasági következményei minél közvetlenebbül az orvoshoz kapcsolódjanak. A pozitívak is, a negatívak is.

Egyértelmű, hogy a bűnös paraszolvenciarendszert meg kell szüntetni. Ehhez természetesen rendezni kell a megalázóan alacsony orvosi és nővéri fizetéseket. Ezt követően elvárható, hogy az egészségügyi szakdolgozó részéről ugyanúgy bűncselekménynek minősüljön a hálapénz elfogadása, mint egy rendőr vagy bíró esetében. A tarifarendszer (amikor előzetesen meghatározott díjazás ellenében végez valaki közfinanszírozásban egészségügyi ellátást) ellehetetleníti a beteg gyógyulásának feltételét jelentő bizalmi viszonyt. Ez ellen a fellépés már tegnap is késő lett volna.

A politikát szemmel láthatóan nagyon izgató tulajdonosi szerkezet és az egy- vagy több-biztosítós modell kérdése a fentiekhez képest, azt gondoljuk, másodlagos. Mind jelentőségüket, mind időszerűségüket illetően. Ha már világos helyzetet teremtettünk az egészségügy finanszírozásában és ellenőrzésében, akkor vissza lehet térni ezekre a kérdésekre. A fenti sorrend megfordítása - úgy gondoljuk - nemcsak a józan ésszel, de a társadalom érdekeivel sem egyezik meg, s joggal ébreszthetne kétséget egy új tulajdonos valódi gazdasági szándékait illetően is.

Át kell alakítani a szűkös források elosztásának a mechanizmusát is. Egyáltalán nem szolgálja ugyanis a betegek érdekeit, ha szakmailag tarthatatlanul sok közpénzt fogyasztatnak el a hatékony lobbizásra képes, tőkeerős csoportok termékeire és szolgáltatásaira, így (bizonyos) gyógyszerekre és egyes diagnosztikus beavatkozások elvégzésére, más, jóval indokoltabb beavatkozások rovására. Itt különösen fontos az orvos-szakma közreműködése. Enélkül a korrupciós mechanizmusok, a helyenként maffiamódszerekkel gyakorolt "ráhatások" megfékezése reménytelen.

A fenti felsorolás természetesen hiányos. Bízvást lehet történelminek nevezni az elvégzendő munkát, de van mire támaszkodni. A pártok, a fizetett egészségügyi tanácsadógárda és sok jó szándékú laikus számos programot dolgozott ki az utolsó 15 évben. Van, amit csak le kell porolni. A feladat nem teljesíthetetlen. E munkát meg kell követelnünk nekünk, adófizetőknek azoktól, akiket ezért tartunk, ezért fizetünk. Súlyos felelőtlenség lenne a részükről és a felelős orvosszervezetek részéről is, ha újabb négy évvel elodáznák a társadalom valós érdekeit szolgáló reformot.

Aki ismeri az egészségügy működését, az tudja: 2004 végére eldől, hogy a 2006-ban hivatalba lépő kormánynak lesz-e lehetősége többre, mint elődeinek, avagy neki is csak tűzoltásra. Siker esetén talán még életükben szobrot állíthatnánk azon egészségügyi minisztereknek, kiaknek a nevéhez a cselekvési program kidolgozása és végrehajtása fűződne.

Solymosi Tamás Szánthó András orvosok