Az Országgyűlés néhány nappal ezelőtt hosszas vita után elfogadta a kórháztörvény módosításához benyújtott képviselői indítványokat, amelyek szerint az egészségügyi intézmények dolgozói elővásárlási joggal rendelkeznének a várható privatizáció során. Úgy tűnik, egyre nagyobb a szakadék az orvostársadalmon és az ezt képviselő orvosi kamarán belül is a jogszabály ellenzői és támogatói között. Solymosi Tamás, az orvosi kamara Heves megyei tagja nemrég megütközést keltett a kamarát bíráló kijelentésével.

Nem kis vihart kavart Solymosi Tamás, amikor május végén azt nyilatkozta, hogy azt az orvosi kamarai küldöttséget, amely nemrégiben a miniszterelnöknél járt, senki nem hatalmazta fel arra, hogy tárgyaljon. Ennek a kijelentésnek az volt a kiváltó oka, hogy az orvosok szakmai szervezete egészen az elmúlt hétig tartotta magát ahhoz az állásponthoz — amit egyébként az MSZP is hangoztatott, még ellenzéki párt korában hogy az egészségügyben megengedhetetlen a profitérdekeltség. Ehhez képest a legutóbbi tárgyaláson a kamara tárgyalóküldöttsége mégis áldását adta a törvényjavaslatra, azzal a feltétellel, hogy az orvosok elővásárlási jogot kapnak. Solymosi Tamás azt tartja elképesztőnek, hogy a kollégái csak addig tiltakoztak, amíg nem kecsegtetik az orvosok egy részét azzal, hogy maguk is tulajdonrészhez juthatnak.
Juhász Mária, a gyöngyösi orvosi kamara elnöke mindezzel kapcsolatban azt mondja, az ápolószemélyzet véleménye is legalább ennyire megosztott a készülő jogszabályt illetően. Van, aki félti az állását, mások — akik jó anyagi körülmények között élnek — azon gondolkodnak, hogy részt vesznek a privatizációban, és így saját maguknak is biztosítják a munkahelyet. A főorvos asszony úgy látja, a jól működő, neves országos intézeteknek pillanatok alatt akad majd vevője, de a csődbe jutott vidéki kórházak nem nagyon kellenek majd senkinek. Erről azonban a betegek nem sokat tudnak, amit jól mutat az is, hogy az egyébként nagy számban működő betegjogi szervezetek gyakorlatilag meg sem szólaltak a tagjaik védelmében.

Kockázatos privatizáció. Solymosi Tamás kockázatos vállalkozásnak tartja a privatizációt, mert azok a magánszolgáltatók, amelyek már most is jelen vannak az egészségügyi piacon — CT, művese stb. — ugyanabból a közös kasszából kapják meg a pénzüket, mint a többi egészségügyi intézmény. A magánszolgáltatók kilobbizták, hogy a tb a valóshoz közelítő árat fizessen az általuk nyújtott szolgáltatásért a többi szolgáltatás rovására, és ezzel behozhatatlan előnyre tettek szert az állami intézményekkel szemben.
Most még az egészségügyi szolgáltató rendszernek csupán töredéke van csak magánkézben, tehát a többségi, állami tulajdonú intézmények még nem érzékelik a pénz elvonását. A várható privatizáció után azonban a magántőke aránya fokozatosan, néhány év alatt az eddigi részesedésnél jelentősen magasabbra emelkedhet. Hacsak nem kerül hirtelenjében nagyon sok többletpénz a rendszerbe, kialakulhat az a helyzet, hogy a privatizált intézményeknek mindenki a csodájára jár, az állami kórházak viszont katasztrofális helyzetbe juthatnak. Hogy ez mennyire így lesz, arról mindent elmondanak a számok — veszi át a szót az elnök asszony -, jelenleg a magyar egészségügy éves költségvetése körülbelül kettőszázhatvanmilliárd forint, és ebből nagyjából nyolcvanmilliárd forintot, tehát majdnem az egyharmadát kapják meg a magánszolgáltatók, köztük a háziorvosok is. Kérdés, hogy vajon ezért a közel egyharmadnyi összegért valójában a szolgáltatások hány százalékáról gondoskodnak?
A két szakembernek megegyezik a véleménye abban, hogy pontosan ki kellene dolgozni az egyes betegségcsoportok gyógyításának szakmai protokollját, ami meghatározná azt, hogy milyen beavatkozásokra van szükség adott helyzetekben, illetve mikor indokolt kórházba utalni valakit. Emellett elengedhetetlen az orvosilag képzett, szakmai konfliktusokat vállalni képes ellenőri hálózat kiépítése is. Miután a betegellátó intézményeket a tb jelenleg az elvégzett beavatkozások után egy meghatározott pontrendszer szerint fizeti, minden intézménynek az az érdeke, hogy növekedjék a betegek száma. Nem egy egészségügyi intézményben termelővállalathoz hasonló érdekeltségi rendszer szerint honorálják a betegforgalmat bármi áron növelő orvosokat. Nem nehéz kitalálni, hogy ez mennyi feleslegesen elvégzett vizsgálatot, értelmetlenül várakozó beteget és agyonhajszolt orvost jelent. Megesik, hogy olyan elváltozás miatt jár a beteg háromhavonta kontrollra, amely a normális, egészséges populáció nyolcvan százalékában előfordul. Jelenleg senki nem ellenőrzi Magyarországon azt, hogy egy-egy vizsgálat vagy beavatkozás indokolt-e. A biztosító szakemberei legfeljebb azt nézhetik meg, hogy az orvos szakmailag kompetens-e az adott betegségcsoport gyógyításában.
Solymosi doktor leginkább e APEH nélküli önbevalló adórendszerhez tudná ezt hasonlítani. Utánaszámolt, hogy egy-egy pajzsmirigy-szakrendelésen azzal, hogy vizsgálatokat rendel, egymaga 4-500 ezer forintnyi közpénzt költ el anélkül, hogy ennek indokoltságával bárki felé is el kellene számolnia.

Megszorítás és pazarlás. Solymosi doktor azt is elképesztő pazarlásnak tartja, hogy az egyre nagyobb arányban diplomás, képzett ápolók, sőt a rangsorban alacsonyabban álló orvosok sem végezhetnek a képzettségüknek megfelelő munkát. Ismer olyan esetet, ahol a főorvos megtiltotta, hogy a tudta nélkül hashajtót rendeljenek a beosztottjai. Nevetséges, hogy ma Magyarországon az alap- és a szakellátásban is számos esetben nővéri munkát látnak el az orvosok. A titok nyitja a hálapénz. Annak fizetnek a betegek, aki a beavatkozást végzi.
Arra a kérdésre, vajon mi lesz a vidéki betegekkel azután, hogy a tőkés megvásárolta a kórházat, Solymosi doktor azt felelte, hogy szerinte "olyan mélyre nem süllyedhet az egészségügy, hogy beteg ellátatlan maradjon", utalva arra, hogy sokan attól tartanak, azokat a betegeket, akiket csak nagyon drágán lehet meggyógyítani, az új tulajdonos szépen eltanácsolja. Azt viszont nagyon is valóságos veszélynek tartja, hogy a politikusok által szakmai befektetőknek nevezett, többnyire gyógyszerforgalmazásból élő cégek megveszik majd a kórházakat és szakrendelőket, s ez után a saját üzleti érdekeik szerint adják majd a gyógyszereket. Ha történetesen az A jelű vérnyomáscsökkentőt forgalmazó gyár megvásárlói egy kórházat, biztosan nem adja ki utasításba, hogy itt ezentúl csak az A jelű vérnyomáscsökkentőt kaphatják a betegek, de az alulfizetett, állásukat féltő orvosok pontosan tudni fogják, hogy mi a teendőjük. E logika szerint tehát a gyógyszergyárnak megéri akár veszteségesen is üzemeltetni a kórházat, ha ezzel a saját gyógyszereinek forgalmát jelentősen növeli. Ha ez bekövetkezik — mondja Solymosi doktor -, az orvostársadalom végleg elveszti a becsületét, hiszen a beteg embert nem a kamara, nem a miniszterelnök, hanem a kezelőorvosa védheti meg a gátlástalan üzletszerzőkkel szemben.
Juhász Mária radiológusként megtapasztalta a magánosítást. Kezdetben valóban úgy tűnt, hogy magasabb béreket kapnak a magántulajdonú CT-vel dolgozó orvosok és nővérek, azonban a kollégáik elbocsátása miatt a munkájuk is sokkal több lett. Az orvosi munkaidő növekedése egyébként az egész országra jellemző. A tavasz folyamán a Radiológia című szakmai folyóirat közzétett egy statisztikát, amely szerint az orvosok Borsod-Abaúj-Zemplén megyében 1995-ben 661252 órát dolgoztak, 2000-ben pedig már 1 012 515-öt, tehát majdnem kétszer annyit. A munkaórák elsősorban az adminisztrációs terhek miatt növekedtek. Ennek az adatnak különösen nagy hangsúlyt ad az a tény, hogy ezeket a munkaórákat gyakorlatilag feleannyi orvos teljesítette, hiszen aki csak teheti, elmenekül a betegágy mellől.