Az új kormány megalakítását kísérõ ötletbörze számos javaslata érinti az egészségügy mindenki által szükségesnek ítélt átalakítását. Rengeteget hallunk arról, hogy nem hatékony a mûködés, számosan feszegetik az egészségügyet átható, sokak szerint azt ténylegesen mûködtetõ korrupciós viszonyokat. Kevesen vitatják a forrásbevonás szükségességét. Tanulmányok sora elemzi azt, hogy a tulajdonviszonyok megváltoztatása milyen elõnyökkel, hátrányokkal járna. A minisztert adó SZDSZ választási kampányának legfõbb üzeneteként az egészségügy bajaira szerinte megoldást jelentõ több-biztosítós rendszer mellett érvelt.

Megítélésem szerint mindezek jobbára a felszínt érintõ kérdésekre adnak ilyen vagy olyan választ. Az egészségügy válsága valószínûsíthetõen tovább súlyosbodna, ha csak ezekkel foglalkoznánk. Elengedhetetlen, hogy az állam - bármiként is képzeli el a jövõ egészségügyét - végre eleget tegyen szabályozó szerepének.

Három fundamentális lépésrõl van szó. Egyrészt egy népegészségügyi szemléletû, a megelõzést elõtérbe helyezõ, a kormányzat egészének felelõsségi körébe tartozó programot kell megalkotni. Meg kell vizsgálni például, hogy vajon emberséges-e, ésszerû-e az egészségügyi kiadások 30-40 százalékát a betegek utolsó életévében elkölteni, amikor a megelõzhetõ halálokok majd mindegyikében is a világelsõk között vagyunk. Bárkinek sérti is ez az érdekét, a prioritásokat újra kell fogalmazni, s a forrásokat a társadalom egészének hosszú távú érdekei szerint kell átcsoportosítani a megelõzés javára, a "betegségügy" kárára.

A második feladat a fogyatkozó források és a megállíthatatlanul növekvõ igények közötti feszültség enyhítése. Ez a feszültség mára mind szakmailag, mind erkölcsileg szétzilálta az ellátórendszert. Nincs más út, mint a források és a lehetõségek összhangjának megteremtése. Lehet, hogy nem indokolt többet költeni az egészségügyre, de ez esetben nem tehetünk mást, mint hogy szûkítjük a közfinanszírozásban nyújtott szolgáltatások körét. Meg kell határozni nemcsak azt, hogy milyen feltételekkel, de azt is, hogy mely ellátásokra jogosultak a biztosítottak, illetve az állampolgárok.

Kétféle megoldás létezik. Az egyik a negatív szabályozás: mi az, amire nem terjed ki a társadalombiztosítási jogviszony. Ez lenne az egyszerûbb, de az alapproblémát nem képes feloldani. Elég arra gondolni, hogy ez a technika nem tudja kezelni azt, hogy hónapról hónapra vadonatúj és jellemzõen méregdrága kivizsgálási és kezelési módok jönnek divatba. A másik, a valódi megoldást jelentõ pozitív szabályozás: társadalmi vita eredményeként felállítunk egy prioritási listát, meghatározzuk, hogy mi az egyes betegségek, állapotok sorrendje és költsége. Így a mindenkor rendelkezésre álló források alapján meg tudnánk határozni, hogy mit vagyunk képesek közfinanszírozásban nyújtani. Bármelyik mellett döntünk is, véget kell vetni annak, hogy a mindenkori kormányzatok a tehetetlenségük miatti felelõsséget sikeresen passzolják át a kórházakra és az orvosokra. Beteget és orvost egymás "farkasává" teszik, amikor a gyógyítónak egy tablettát három beteg között kell elosztania.

A harmadik program a szakmai minõségbiztosítás és a fogyasztóvédelem kiépítése lehetne. Meg kell alkotni az egyes betegségek és állapotok kivizsgálásának és kezelésének az eljárásrendjét, s azt naprakészen kell tartani. A "magyarosch" orvosvilágban nehezen megoldható, hogy e munkát ne egy önérdekû, kontroll nélküli szûk szakmai elit végezze el. Ezért célszerû (lektorként) olyan európai országok biztosítóit bevonni, ahol már régen protokollszerûen végzik az ellátást. Az eljárásrendeknek érvényt is kell szerezni. A biztosítónak becézett országos kifizetõhelyet alkalmassá kell tenni az orvosszakmai konfliktusok felvállalására is kész ellenõri gárda mûködtetésére. Amíg ezt nem tesszük, addig az orvos bármit tehet a rendelõben a beteggel, másrészt ha a legjobbat teszi, akkor sem védi meg semmi a meghurcolástól. Ezek a lépések önmagukban az egészségügyi fogyasztóvédelem egyik sarokkövét jelentik. Nélkülözhetetlen azonban az információs aszimmetria mérséklése is. Ennek egyik eleme az egészségtani ismereteknek a közoktatás teljes vertikumába történõ beépítése, a másik a naprakészen tartott, a betegek eltérõ mûveltségét is figyelembe vevõ, szakmailag ellenõrzött, gyógyszergyári promóciótól mentes tájékoztató kiadványok megjelentetése.

E harmadik pont jelentheti annak garanciáját is, hogy az egészségügyi rendszert indokolatlanul túlterhelõ, felesleges orvoslátogatások száma szakmai alapon és ne fûnyíróelvszerûen legyen csökkenthetõ. E lépések alapján szakmai alapon meghatározhatók a szükséges kapacitások, a fejlesztések és a bezárások is. Ezeknél nem odázható el tovább a súlyos területi egyenlõtlenségek megszüntetése.

Nagyon fontos, hogy a fent leírtakat, azaz a társadalombiztosítási jogviszony szakmai tartalommal való megtöltését az elõtt kell elvégezni, mielõtt bármilyen alapvetõ változás történne a finanszírozásban, tulajdonlásban. Csak addig van esélyünk a köz érdekeit szolgáló szabályozásra, amíg az egészségügy beszállítói nem jelennek meg a biztosítói, illetve a szolgáltatói oldalon.

Az utolsó másfél évtized világosan megmutatta: azzal, hogy a döntéshozó elszabotálta a szakmai szabályok lefektetését, súlyos károkat okozott: a szakmai eljárásrendek hiánya, a kötelezõ felelõsségbiztosítás rendszerének összeomlása miatt a szakmailag-jogilag mind kiszolgáltatottabb, egzisztenciális félelemben élõ gyógyítók, kórházak, a fogyasztóvédelem hiánya miatt védtelen, gátlástalan reklámozással megtévesztett betegek mára szabad prédájává váltak elsõsorban a gyógyszergyártóknak és -forgalmazóknak.

A gyógyszergyárak térnyerésének csak egyik része, hogy a legfelsõbb döntéshozótól a legkisebb orvosig igyekeznek mindenkit, helyenként a jogszerûség határait túllépve, befolyásuk alatt tartani. Jóval kevésbé veszünk tudomást annak beláthatatlan következményeirõl, hogy az eredményben érdekelt fél finanszírozza az orvosi kutatásokat, szabja meg ezáltal, hogy mely betegségek kutatására van lehetõség, õ fizeti a gyógyszerek klinikai kipróbálását végzõ orvosokat, azokat a szakmai lapokat és rendezvényeket, ahol az általuk szponzorált kutatások eredményeirõl beszámolunk. Azaz a keresletet és a kínálatot a piacnak ugyanaz a szereplõje határozza meg, amit joggal lehet példátlannak tekinteni a kapitalizmus több száz éves történetében.

Nagyon fontos kérdés, hogy az egészségügy "templomaiban" a "harangozást" ISO 9001 szabvány szerint végzik-e. Vitatkozhatunk ugyanis arról, vajon jó lenne-e a híveknek, ha az ostyagyártó altruista multinacionális cégek a keresztelést és az esketést vállalkozásban mûködtetnék. A harangtorony akadálymentesítése is napirenden van. De közben jó lenne végre figyelmet szentelni annak a ténynek, hogy a templomban nincs harang... Nincs az egészségügyben minõségbiztosítás, nincs fogyasztóvédelem, a rendszert szakmailag és morálisan is szétzilálta a szûkülõ források mellett megállíthatatlanul növekedõ igények szintje, miközben súlyos hozzáférésbeli különbségek alakultak ki. Ráadásul a hitet megcsúfoló kufárok költöztek a templomba, s ha a hályog nem homályosítaná el szemünket, láthatnánk, hogy már régen nem elégíti ki õket, hogy csodaszereket tukmáljanak hamis papokra s a megtévesztett hívekre, lassan a szószékig érnek...

Meglátjuk, hogy hajlandó lesz-e az új egészségügyi vezetés a betegek érdekében az egészségügy tényleges problémáival szembenézni, szembeszállni a gyógyszeripar áldatlan befolyásával, vagy ellenkezõleg, tevékenysége - elõdeihez hasonlóan - nem lesz több, mint asszisztálás a betegek és gyógyítóik további vergõdéséhez, s kimerül abban, hogy az eddigi és még újabb zsíros falatokat a koncért versengõk közt újraosztja.

A szerzõ orvos, a Védegylet munkatársa