|
|
BEVEZETŐ HELYETT (2002-s verzió)
|
Nem akarok közhelyeket emlegetni egy olyan ügy kapcsán, amelyrõl mindenkinek személyes tapasztalata van. A magyar egészségügy helyzetérõl olvashat itt az érdeklõdõ vállaltan személyes és szubjektív írásokat. A rovatnak azért
dühöngõ a címe, mert talán ez fejezi ki
leghívebben a szerzõ tehetetlen indulatát. A
rendszerváltás óta folyamatos
leépülésben van Magyarországon a közfinanszírozott
egészségügy, ráadásul
ennek a folyamatnak a végét nem látni.
Látszólag komoly politikai kérdésrõl
is szó van, ennek ellenére nem találkoztam olyan
véleménnyel, hogy bármelyik a
rendszerváltás óta megbukott politikai erõ
vereségét akárcsak részben az
egészségügy helyzetével magyarázta
volna. A politikai döntéshozók - fentiek szerint
megalapozott - tapasztalata szerint bármit lehet tenni ezen a
területen illetve bármi elodázható
politikai következmények nélkül. Az emberek
egészségváltozásában
bekövetkezõ folyamatos romlás viszont úgy
látszik hidegen hagyja a döntéshozó elitet.
Az érdemi, hatásos ellenállás
nélküli leépülés, ami a hazai
betegelltás utolsó 12 évét jellemzi,
nehezen hagy békét. Nem állítom azt, hogy
vannak a jók és a rosszak. De vannak események,
intézkedések, melyek elõrevivõk és
vannak amelyek konzerválják a lefelé vezetõ
utat. Sok felelõse van a mára kialakult helyzetnek. Az
érdemi változáshoz radikális,
húsbavágó érdekeket sértõ
lépésekre van szükség. Igen sok embernek
elemi egzisztenciális érdeke, hogy minél
tovább konzerválódjon ez a helyzet.
Világosan látni kell, hogy a médiát nagyon
könnyen mobilizálni képes orvosok egy része a
legellenérdekeltebb a változtatásban. Ugyanakkor
megítélésem szerint az egyik legfontosabb baj az,
hogy a döntéshozó politikai és a szakmai elit
máig nem tisztázta, hogy milyen egymásra
épülõ lépéssorozattal lehet
megállítani az egészségügy
leépülését. Nem hogy nem tisztázta, de
le se ül, utóbb mintha szóba se állna
egymással. A politikai pártok között
kiélezõdött ellentét szinte
lehetetlenné teszi az érdemi, kormányzati
ciklusokon átívelõ
együttmûködést. Az orvosszakmai vezetõk
pedig önálló koncepciót nem képesek
elõterjeszteni, a politikai hatalom aktuális
rögtönzéseire adott - szinte kivétel
nélkül - megalapozottan elutasító
álláspontjuk évek óta
defenzívába szorítja õket.
Végezetül egy megjegyzés. Az írások
között több is van, amelyik az orvosok
felelõsségét feszegeti. Mondhatnám azt,
hogy akinek nem inge, ne vegye magára. De inkább a nem
egészségügyben dolgozók figyelmét
hívnám fel arra, hogy tévedés lenne azt
gondolni, hogy az orvosok mint közösség erkölcsi
színvonala bármennyivel is magasabb vagy
alacsonyabb lenne, mint a nem orvosoké. Az orvosokban
való gyakori csalódás abból az
irreális elvárásból fakad, amely egy
tevékenység - segítség a
rászorulón - valóban magasztos
voltából e tevékenységet
folytatóktól is valamiféle erkölcsi
emelkedettséget várna el. Nem, az orvos nem jobb, de nem
is rosszabb, mint a kõmûves, a tanár vagy a
munkanélküli szegény ember.
Természetesen, ha valakinek véleménye van, írja meg bátran. Ha közlendõje van, ellenvéleménye, a témában írása, akkor hozzájárulása esetén készséggel felteszem e rovatba. Solymosi Tamás: mosolyis@t-online.hu |