A héten két egészségügyi újságíróval beszéltem. Az egyik, Haiman Éva (Medical Tribune) nagyon készséges volt. Elmondta, hogy annak idején többször foglalkozott a jódhiánnyal, járt Ausztriában egy jódozó üzemben is.
A másik azt mondta, hogy nincs egészen képben. Kértem látogasson el a honlapra. Megtette. Fél órán belül visszahívott. Nagyon lelkes volt. Mondta, hogy akár már júniusban tudna tematikus számban foglalkozni a kérdéssel. S kérte, hogy adjak néhány gyógyszergyári elérhetőséget a reklámhoz. Kérdeztem, hogy nem kerülte-e el a figyelmét az a tény, hogy ebben a kérdésben nincs gyógyszergyári érdek. Megváltozott a hangja. Újabb kérdés: olyannal nem tudnak foglalkozni, ami mögött csak lakossági érdek van? Szó szót követ, kiderült, hogy világos elvek szerint dolgoznak. Meghatározott részesedést kapnak a befolyt reklámokból. S ha jól értettem, olyan tématúltengés van, hogy egy ideje megszűnt az a korábbi lehetőség, hogy nem promotált anyag is szerepeljen a "lapban".  (Nem akarom, hogy azonosítható legyen az illető, lehet ez tévé, rádió, újság, a történet szempontjából mindegy).
Teljesen érthető: ez egy üzleti vállalkozás, nem jótékonysági intézmény.  Tiszta altruizmus lenne a részükről, ha a jódhiánnyal foglalkoznának.

Ma diagnosztizáltam életemben a 21.betegnél a szervezet legrosszabb indulatú daganatát, a pajzsmirigy anaplasticus rákját.

Úgy döntöttem, hogy megpróbálkozom azzal, hogy a magyar népegészségügy egyik szégyenfoltjának, a rendkívül egyszerűen megszüntethető jódhiánynak a felszámolását a tőlem telhető módon elősegítsem.

Eleget szűrtem gyereket és felnőttet saját költségen. Elég előadást tartottam e témában védőnőknek, nem specialista és specialista orvosoknak. Elég közleményt publikáltam internettől, napi sajtótól kezdve a magyar és nemzetközi szaklapokon át.

Elég levelet írtam ismeretlenül minisztereknek, kollégáknak a közös fellépésben bízva.

Mától megyek a magam feje után. Leginkább amiatt a 21 beteg miatt, akinek a halálos ítéletét magam mondtam ki, s akik talán még mind boldogan élnének családjuk körében, sugározhatnák szeretetüket a gyermekeiknek és unokáiknak. Ehelyett nem egyszer emberhez méltatlan körülmények között kellett meghalniuk a szervezet legrosszabb indulatú rákjában.

De amiatt aközel kétszáz beteg miatt is, akiknek a kivizsgálásában és gondozásában résztvettem, s akik a jódhiány miatt kialakult többgöbös golyvájuk műtéte során a hangszalagot ellátó ideg sérülése emiatt elvesztették az egyik legszemélyesebb tulajdonságukat, a hangszínüket vagy akár a hangjukat is.

Azon közel 1500 másik beteg miatt is, akik a jódhiány miatt kialakult golyvájuk miatt kerültek műtétre, s nagyobb probléma nélkül megúszták a betegséget. De nyilván lett volna és lenne jobb dolguk mint kivizsgálásra járni, műtét miatt kórházban feküldni, utána hetekig felépülni, s életük végéig a műtét miatt gondozásra járni, s kb. 60%-uknak egy életen át alulműködés miatt gyógyszert szedni.