Nagyon nehéz szívvel adom közre ezt a történetet. Megtörtént, valós eset, melyen csak annyit változtattam, hogy az eredeti történet szereplője ne legyen senki által felismerhető.

Nagyon ritka betegség a pajzsmirigy anaplasticus rákja, a szervezett legrosszabb indulatú daganata, mely több mint tízszer gyakrabban fordul elő jódhiányos vidékeken.. Egy évben 20-30 embernél többet nem érint. Népegészségügyi szempontból ennél sokkal súlyosabb problémákat is okoz a jódhiány. De az a néhány tíz ember, akire lesújt e betegség, az - sajnos minden erőfeszítésünk ellenére - emberhez méltatlan módon hal meg. Ezen emberek hozzátartozói életük végéig hurcolják annak emlékét, ahogyan szerettüket elveszítették.

S nincs az kérges lelkű orvos, aki ne tartaná számon élete végéig az összes olyan embertársát, akit ez a betegség vitt el. Én több mint 70.00 pajzsmirigy beteget láttam eddigi praxisom során. Több mint 25.000 embernél végeztem pajzsmirigy aspirációs citológiai vizsgálatot. De a mai napig meg tudom mondani mindegyik anaplasticus rákos betegnek a nevét, az életkorát, s a citológiai napló sorszámát is. Az utcán sétálva, a boltban bevásárlást intézve, amikor a gyerekeimet iskolába viszem, s találkozom egy akár 15 évvel ezelőtt diagnosztizált anaplasticus rákos beteg hozzátartozójával, akinek egykor el kellett mondani, mi vár ő rá is, megismerem, s azonnal "beugrik" a hajdani arckifejezése.

S még egy. Személy szerint mindenféle hatásvadász eszköztől viszolygok. E történet közreadása ízlésem ellen való. De a cinkos-cinikus hallgatás még sokkal inkább ízlésem ellen való.

Az édesanyámat ma két hónapja, október …-n temettük el. A novembert és a decembert a pszichiátrián töltöttem. Teletömtek mindenféle gyógyszerrel, agyonszedáltak. Hazaengedtek, visszakerültem, szedáltak két hétig, hazaengedtek, megint öngyilkossági késztetések, megint vissza. Laci segített, mint ahogy többször életem során. Nem hittem volna, hogy a kibeszélésnek van értelme. Újabb és újabb kínlódás volt, de végül is ez hozott ki. Pár napja utasításba adta, hogy írjam le, ami történt. El nem futhatok előle, szembe kell nézni mindezzel, ha nem akarom, hogy újra és újra leteperjen.
Június elején Évikével és Balázskával mentünk el anyuékhoz. Rettenetes meleg volt, a gyerekek nagyon élvezték, amikor apu leslaggolta őket. Az egyik locsolás alatt mondta anyu, hogy nehezebb a nyelése pár napja. Emlékszem, hogy hirtelen összerezzentem. Azt hiszem, soha életében nem hallottam anyut saját bajáról beszélni. Biztos észrevette a riadalmamat, mert azonnal megnyugtatott, hogy biztos a kor teszi.
Két nap múlva a munkahelyemről felhívtam őt. Apu vette fel. „Anyád valami csomót talált a nyakán, s épp az orvosnál van.” Amikor hétvégén elmentem hozzá, kendővel volt bekötve a nyaka. Mikor megcsókoltam valami szokatlant éreztem, ahogy hozzám hajolt. Mikor rákérdeztem mi az, akkor egészen rekedt hangon válaszolt. Mondta, hogy biztos megfázott, s begyulladt a torka, s biztos emiatt lett kríkogós a hangja. Ebéd után átmentem … bácsihoz, az idős doktorhoz, akihez a nagyapámtól a lányomig járt az egész família, ha valami bajunk volt. Leültetett, próbálta rámtukmálni a szilvapálinkáját. Persze szabadkoztam, de azt mondta, Évikém ezt most meg kell innod. Elmondta, hogy mindenképpen szakorvosi vizsgálatra van szükség, s beszélt is a pajzsmirigygondozóval, ahova szerdán el kell menni. Azt mondta, hogy ez fontos, nagyon fontos. Lehet, hogy nincs nagy baj, de valószínű, hogy meg kell műteni anyut. Anyu ragaszkodott hozzá, hogy apu ne tudjon a vizsgálatról, mert félti az öreget.
Szerdán korán lementünk …-re. A megbeszéltek szerint apunak azt mondtuk, hogy vásárolni visszük anyut, hogy Évike, meg Balázs szülinapi ajándékát együtt választhassuk ki. Anyu most is kendőben fogadott az ajtóban állva. Riasztó volt, hogy szinte csak suttogva tudott beszélni. 8 órakor indultunk el, de csak tizenkét órára értünk oda. Egy közlekedési baleset miatt lezárták az utat. Sándor nagyon ideges lett, mert neki délre be kellett volna érnie a váltásra. Rettenetes volt a tűző napon órákat várakozni. Betelefonáltunk a kórházba, hogy nem érünk oda a megbeszélt időre. Egy órára értünk be, épp a rendelés végére. Az orvos elég morcosnak tűnt először. Szerettem volna anyuval együtt bemenni, de az orvos megkérdezte anyut, hogy akarja-e, hogy benn legyek. Persze anyu azt mondta, hogy nem akarja. Tíz perc múlva jött ki az ajtón az orvossal együtt, aki azt mondta, hogy most gyorsan intézzük el a vérvételt, s utána jöjjünk vissza együtt, mindketten, addig megnézi a citológiát. Anyut kérdeztem, hogy mi volt. Mosolyogva suttogta, hogy sínen van a dolog, lehet, hogy már hétfőn megműtik.
Mikor visszamentünk az orvoshoz, az azt mondta, hogy még egyszer szeretné ultrahanggal megnézni anyu nyakát. Ez nehéz, most is nagyon nehéz. Nem tudom leírni, hogy mit jelentett, amikor először megláttam anyu nyakát. Addig a kendő eltakarta a daganatot. Megszédültem, azonnal le kellett ülnöm, amikor megláttam. Másfél héttel azelőtt anyu fürdőruhában volt végig, s egyszerűen elborzasztó volt látni, hogy tíz nap alatt a semmiből egy sárgadinnye nagyságú daganat lett a nyakán.
Talán két percig tartott ez a vizsgálat, anyu átült egy székre az ágyról, az orvos meg felénk fordult. Furcsán bizalmas volt az egész, mert nem egy asztal két oldalán ültünk, hanem mintha borsót hámoznánk. Tulajdonképpen nem emlékszem, hogy pontosan mit mondott az orvos. Olyan valószerűtlen volt az egész. A végén anyu megkért arra, hogy maradjak benn még az orvosnál, amíg ő átmegy a röntgenre. Biztos furcsán néztem ki, mert miután anyu kiment az ajtón, megkérdezte az orvos, hogy jól vagyok-e? Nem akarom-e, hogy később beszéljünk a dologról? Kértem egy pohár vizet. Az a rettenetes klóros kórházi víz magamhoz térített.
Bocsánatot kértem a viselkedésemért. Azután leült, s elmondott mindent. Azt is, hogy mi vár rá. Nem mondta ki a halál szót, csak körülírta, azt hiszem azt mondta, hogy ebben sajnos el kell mennie anyunak. Egyszerre volt rettenetesen kíméletlen, nagyon tárgyilagos, s mindennek ellenére nagyon emberi. A szavak, a mondatok értelmét nem mindig fogja fel az ember, igazán akkor fogtam fel a betegségnek a súlyát, amikor kiderült, hogy anyuval egyetértésben abban maradtak az orvossal, hogy nekem elmond mindent. Egyszerre megértettem, hogy 39 évesen a saját édesanyám annyává lettem. Ettől kezdve egészen a temetésig ez az anyaszerep tartotta bennem lelket.
Hétfőn befeküdt a sebészetre, ahol végül is csütörtökön műtötték meg. A műtét után egy cső, a kanül látványa volt borzasztó. A sebésszel csak este 8 órakor sikerült beszélni. Egyetlen újdonság volt, hogy a kanült lehet, hogy most már végig viselnie kell anyunak. A kórházi napok igazán apu miatt voltak rettenetesek. Ő teljesen összezuhant, sírt, zokogott már a kórházban is, amikor meglátta a műtét délutánján anyut. Nagyon megharagudtam rá, hogy ennyire elgyengült anyu előtt.
Két héttel a műtét után mentő hozta haza anyut. Úgy volt, hogy másnap reggel megyünk hozzá, de éjfél felé apu kétségbeesve telefonált: anyád mindjárt megfullad gyorsan gyere. Karcsi bácsit hívtam fel, aki átment hozzájuk, s azonnal szólt a mentőnek. Ez volt az első eset, amikor a kanül eldugult. A sebészeten kicserélték a kanült, megtanítottak, hogyan kell tisztán tartani. Ettől kezdve ez az én dolgom lett.
A gyerekek születésnapja volt a mélypont. Anyu otthon tett vett, kiült a kertbe, de leginkább a konyhában főzött, minden nap apu kedvenceit, hol a marhapörköltet, hol a pacalt, hol a káposztás tésztát. Én elég gyorsan megszoktam, amennyire lehet a kanült, az etetést, azt a borzalmas szörcsögő hangot, ami két falon túl is jelezte, hogy anyu hol jár. De a gyerekek nem voltak felkészülve erre. Évike odament a nagyihoz, puszit adott, nagy nehezen megértette, amit anyu kipréselt magából. De Balázska megtorpant az ajtóban. Ki akart szaladni, amikor meghallotta azt a szörcsögő-fulladó hangot. Az apja visszatuszkolta a házba, terelte volna anyu felé. Balázska azonban el kezdett visítani, nem akarom, nem akarom. Sanyi lekevert neki egy pofont, amire meg én estem neki ököllel verve a mellkasát. Sanyi erre káromkodott egy cifrát, s Balázskával kiment a kertbe. Anyut nagyon megviselte ez a történet. Aznap este láttam őt hosszú évek óta először sírni. S erről is nagyon nehéz beszélni, a rák miatt elveszítette a kedvenc unokáját. Balázska később nagyon bátor volt, de azt hiszem anyunak ettől még nehezebb lett: a gyerek nem tudott hazudni, legyűrte a félelmét, de nem tudta elrejteni. Világgá megyek a nagyihoz mondta két-három éves korában, s ezt azóta is sokszor emlegettük. Most pedig egy számára borzasztó, emberi roncsot látott viszont. A nagymama, akik két hete még a kedvenc süteményével várta, kártyázott vele, öregnénéset játszott vele, nem tudott beszélni. Rettenetesen lesoványodott, egy nedvedző cső lógott ki a nyakán, s minden légvételnél az a rettenetes szörcsögő hang.
Oda kellett költöznöm anyuhoz. A következő hónapokban megkapta a sugarat, egyre gyengébb volt, s fogyott. De az elviselhetetlen a fulladása volt. Megmondta az első orvos, hogy ennél a betegségnél az a cél, hogy ne megfulladjon az ember, hanem a daganat általános tünetei között haljon meg. Sokszor voltam dühös, hogy miért hagytuk anyut megműttetni, hiszen előtte jól volt. De az orvos ezt is elmondta az első beszélgetéskor. Menthetetlenül egyre rosszabb lesz. Ha időben nem műtik meg, akkor napról napra rosszabbul lesz, nem tud majd enni, egyre többet fullad, s végül egyszerűen megfojtja a daganat. Ha rászánja magát anyu a műtétre, akkor lehet, hogy többet nem tud rendesen beszélni, s csak egy csövön át tud levegőt venni, de jó esélye van, hogy kevésbé méltatlanul haljon meg.
Még fel tudott kelni, még mosolygott. Apu nap hosszat csak ült mellette fogta a kezét. Most, amikor visszagondolok, s hangtalan képet látok, akkor meghatóan szép, amikor belépve a szobába az édesanyámat látom nekem háttal ülve velem szemben az édesapám, s a két töpörödött ember fogja egymás kezét. De mint egy horroban, ahogy közeledek hozzájuk, egyszerre meghallom és egyre erősebben hallom azt a kibírhatatlan szörcsölést, s ahogy anyu elé kerülök, az a borzasztó nedvedző cső, ami kilóg a nyakán. Nem, nem, ez elviselhetetlen most is.
Azt hiszem augusztus végén volt az a műtét, amikor csövet dugtak, szondát a nyelőcsövébe, hogy tudjon enni. Teljesen felesleges volt a műtét, mert miután hazakerült, másnap már nem tudott nyelni. Beszélni sem. Egy füzetbe írta le, amit mondani akart. A sebész azt mondta, hogy egy sugárkezeléssel segíteni lehetne átmenetileg, talán. Nincs rá garancia. Megkérdeztem, hogy ha a saját édesanyjáról lenne szó, mit tenne. Láttam, hogy megharagudott a kérdés miatt. Mondott valami sértőt, s elviharzott. Azután egy fél perc után visszajött, megfogta a kezem. Egészen más milyen volt a szeme, olyan emberi. Azt javasolta, hogy a krónikus osztályra vigyük be anyut.
Nem akartam. Lehet, hogy apu miatt ezt kellett volna tenni. Mert az utolsó két hét az egyre elviselhetetlenebb volt. Az az émelyítő bűz, ami úgy beette magát a bútorokba, a szőnyegbe, a falakba… Vagy talán csak képzelem, de mikor pár napja a vevőkkel a házban jártam, akkor is ezt éreztem. A rothadás, a rohadó daganat édeskés-émelyítő szaga. Az élve elrothadó anyám, az én drága anyukám fertelmes bűze.
Akkor azt hiszem már teljesen ki voltam készülve. Hónapok óta napi 24 órás szolgálatban. Otthon, Évike, Balázs ellátása, óvodába, iskolába vinni, azután haza vagy anyósomékhoz. Sanyi sokkal többet kellett dolgozzon, hiszen több mint fél évig egy keresetből éltünk. S a mai világban kész csoda, hogy nem mondtak fel nekem.
Ahogy anyu ment el úgy fogyott apu is napról napra. A végén már csak percekre ült oda anyu ágyához, a kertben sétált fel alá, elment a boltba. De egyre kevesebbet szólt, az ételt is otthagyta. Utólag jutott eszembe, hogy tulajdonképpen már júliusban tudtam, hogy apu is meg fog halni. Ezen nem is csodálkoztam. Anyut egy pénteki napon vittük be a kórházba. Akkor már egy hete nem tudott felkelni, ágytálazni, pelenkázni kellett. Egyetlen jó dolog volt a végén. Ahogy erőtlenebb lett, ahogy fogyott el, egyre ritkább lett a fulladás, egyre halkabb a folytonos szörcsögés. Szombat este halt meg. Aput szerettük volna magunkhoz venni. Azt mondta, hogy már elintézte. Magda nővérének szólt, hogy költözzön hozzá. Pont két héttel anyu halála utáni éjszaka csendben elaludt.